A szürke dominanciás

Megjelent

2016. november 28. 13:48 - Debreczeni József

Szólj hozzá!

Korlátozott háború – 2.

2016. november 24. 08:58 - Debreczeni József

2014 május végétől (Seszták miniszterségétől) 2015. február 6-áig korlátozott háború folyt a felek között. Orbán módszeresen szorította ki Simicskát korábbi hatalmi, illetve befolyási övezeteiből és fokról fokra vágta őt el az állam anyagi erőforrásaitól, míg ő főleg a birtokában lévő média segítségével viszonozta a támadást. De mindkét fél visszafogottan alkalmazta a maga eszközeit. Simicska személyét, illetve üzleti érdekeltségeit és médiumait nem érte direkt hatósági támadás (adóügyi- vagy ügyészségi vizsgálat, kisajátítás stb.), ahogy ő is csak „testre” ütött, „fejre” nem: személy szerint a miniszterelnököt nem támadta. Simicska cégei kiszorultak az újabb közbeszerzésekből, de korábban elnyert munkáikat folytathatták, s ezek még busás hasznot hoztak nekik. Noha 2014 második felében már javában folyt a háború, a Közgép ez évi teljesítménye messze fölülmúlta az előző évekét: nettó árbevétele a 2013-as 72 milliárdról 130 milliárdra nőtt, adózás előtti eredménye 4,6 milliárdról 13 milliárdra, a kivett osztalék pedig 4 milliárdról 11 milliárdra. Simicska Lajos és a mellette szilárdan kitartó Nyerges Zsolt 2015-ben – először! – fölkerültek a napi.hu listájára, amely a 100 leggazdagabb magyart vette számba. Az előbbi 73 milliárdosra becsült vagyonával rögtön a 10. helyen debütált, az utóbbi a 24. lett 26 milliárddal. Mindez nemcsak gazdagodásuk gyorsaságát jelezte, hanem azt is, hogy kiléptek a szürke zónából, transzparensebbé téve tevékenységüket és vagyonukat. (A dolog viszonylagosságát és bizonytalanságát persze jelzi, hogy fél évvel korábban a Forbes magazin még „csak” 45 milliárdra becsülte Simicska vagyonát, amivel akkor a 16. helyre sorolták – de korábban náluk sem volt a láthatáron.)

Simicska tehát továbbra is hatalmas erőforrások fölött rendelkezett, ami hosszú háborút ígért – esetleg kompromisszumos békét. Munkatársai szerint 2014/15 fordulóján „hullámzó volt” a főnök hangulata. Néha arról beszélt, hogy visszavonul Hárskútra, ahol háza és birtoka is van, és „eteti a tyúkokat”. Figyelte a Fidesz támogatottságának csökkenését, de talán ettől is azt remélte, hogy „korrigálni fognak”, esetleg lesznek, akik szembefordulnak Orbánnal, aminek eredményeképpen megváltozhat annak őhozzá való viszonya is. Újra szüksége lehet rá. 2015 januárjában úgy vélte, meg kell várni, hogy az új EU-s költségvetési ciklusban hogyan szerepel a Közgép a pályázatokon, mert ki tudja…

Ám január derekán hirtelen felgyorsultak az események. Elsőként a vs.hu számolt be arról, hogy a miniszterelnök találkozóra hívta a jobboldali sajtó vezetőit és vázolta előttük a médiafinanszírozás átalakítása révén rájuk váró jövőt. Jelen volt Liszkay Gábor, aki egy személyben képviselve a Hír TV-t és a Magyar Nemzetet, Gajdics Ottó a Lánchíd Rádió, Borókai Gábor a Heti Válasz főszerkesztője és Bencsik András, a Demokratáé. Tehát a Simicska-birodalom vezetői, plusz Bencsik. Orbán tudatta az egybegyűltekkel: a jövőben ne számítsanak érdemi támogatásra és állami hirdetésekre, „a saját lábukon kell megállniuk”. Így legalább nem kell szerepzavarral küzdeniük, „a jobboldali sajtó is lehet kormánykritikus”. De Bencsiket megnyugtatta: „az ő lapjának a helyzete nem változik”. Orbán ezzel behatolt Simicska felségterületére. A feje fölött átnyúlva gyakorolt közvetlen nyomást a médiabirodalom vezetőire, tudatván velük: ha a Lajos hűségén maradnak, felkopik az álluk.

Simicska médiája különösen fontos volt abban az időben. A szerepe sohasem a széles közvélemény befolyásolásában, hanem a fideszes tábor egyben tartásában és mozgósításában nyilvánult meg elsősorban, aminek most, a politikai lejtmenet idején különös jelentősége lett volna. És éppen most kérdőjeleződött meg ez a szerep. A Hír TV, a Magyar Nemzet és társaik még nem váltak ellenzékivé, de kormánykritikussá már igen. Már nem az Orbánhoz való föltétlen hűségre buzdítottak, holott neki épp erre lett volna szüksége. Noha megindultak a közmédia totális kormányszolgálati üzemmódba állításának az előkészületei, az új állami propagandagépezet majd csak március közepétől kezd el működni, akkor is sok hibával és alacsony hatékonysággal. Az új kormányhű nyomtatott és internetes sajtó kiépítése pedig még csak a tervezés szakaszában volt. Orbán ezért siettette a folyamatot. Egyrészt kézenfekvőnek tűnt, hogy elsősorban Simicska médiájából toborozza saját sajtóbirodalma tisztikarát, ezzel is gyengítve az előbbit, másrészt föl akarta gyorsítani annak gazdasági kiszárítását is. Januárban azt közölte a főszerkesztőkkel, hogy drasztikusan csökkenti az állami juttatást (ez már tény volt: az év első hónapjaiban a tavalyi felére csökkent a Magyar Nemzet, a Heti Válasz és a Metropol és a negyedére a Class FM állami hirdetéseinek volumene), február elején viszont – a reklámadó módosításával – még a redukált juttatásokat is súlyosan meg akarta adóztatni.

Szólj hozzá!

Korlátozott háború – 1.

2016. november 22. 09:00 - Debreczeni József

„Kijött a fényre Simicska és csapata”, „Simicska csapata háborúba megy”, „Velük háborúzik Orbán”, „Vámpírok a napon” – efféle címekkel kommentálta a sajtó, hogy 2014. szeptember 19-én olyan seregszemlére került sor, amelyhez foghatót addig nem látott az ország. A Magyar Nemzet reprezentatív – az online kiadásban 12 színes fotóval kísért – tudósítást közölt a sárvári lovas centrum átadó ünnepségéről. A fotók közül négyen az a Simicska Lajos volt látható – nadrágtartóban, joviálisan mosolyogva –, akiről 15 éve nem készült hivatalos felvétel. Mellette (Nyerges Zsolton kívül) megjelentek mindazok, akik az államapparátusban, a cégekben, a médiában megmaradtak az ő hűségén…

Simicska Lajos tehát új imázst akart építeni. Többé nem az a háttérben bujkáló, sötét üzelmeket folytató maffiózó ő, akinek eddig hitték, hanem derék üzletember, akinek nincs takargatnivalója. Ellenben vannak barátai és van médiája. Az egykori „szürke dominanciás” kiszínesedett – de már nem volt uralmi pozícióban. Noha amit tett, az nem nélkülözte az új helyzethez igazodó racionalitást, sőt a bátorságot és a tartást, az egész mégis erőlködésnek tűnt. Simicska megpróbált erőt mutatni – de már gyengének tűnt. Két héttel később a Fidesz tarolt az önkormányzati választásokon, Orbán Viktor pedig hatalma csúcsán trónolt.

Aztán váratlan fordulat történt.

A 2014-ben három választási győzelemmel is megerősített, bevehetetlennek tűnő hatalmi sziklavár az év végére megrogyni látszott. Az internetadó kivetésének hírére október végén hatalmas tömegtüntetések törtek ki, amelyeken úgy szidalmazták Orbánt a szónokok, ahogy 2006-ban Gyurcsánnyal tették. „Orbán, takarodj!” – zengett esténként a híradókban. Kell-e mondani: a Hír TV mindig jelen volt. Természetesen helyszíni közvetítést adott arról is, ahogy a feldühödött fiatalok szaggatják le a Lendvay utcai Fidesz-székház redőnyeit.

A közvélemény-kutatások messzemenően tükrözték Orbán és a Fidesz megítélésének romlását. A három független intézet (Medián, Ipsos, Tárki) méréseinek átlagát tekintve a kormánypárt támogatottsága a teljes népesség körében novemberre 27 százalékra – tehát csaknem tíz ponttal – esett az októberi 36,7 százalékról. A miniszterelnök népszerűsége még nagyobbat zuhant. A Medián mérése szerint Orbán 16 százalékpontot veszített egyetlen hónap leforgása alatt, ami rekordot jelentett a hazai közvélemény-kutatások történetében: soha egyetlen kormányfő sem vesztett ennyit ilyen gyorsan, még Gyurcsány se 2006 őszén.

A hirtelen kirobbant dühös utcai tömegtüntetésekhez társult az úgynevezett kitiltási botrány. Az amerikai hivatalos szervek magyar állampolgárok – köztük állami tisztségviselők – beutazását tiltották meg az Egyesült Államokba, mert azok „korrupcióban voltak érintettek”. André Goodfriend amerikai ügyvivő hat kormány közeli személyről beszélt…

Vida Ildikó, a NAV elnöke november elején elismerte, hogy több kollégájával együtt azok között van, akiknek korlátozták a beutazását. A botrány szövevényes szálait itt nincs terünk bogozgatni, de Vida vélt vagy valós szerepe kapcsán két mozzanatot érdemes megemlíteni. Az egyik Nyerges Zsolttal kötötte volna össze az adóhatóság elnökét a kitiltás kapcsán. Erről több lap beszámolt, mi az Origót idézzük: „egy hetek óta terjedő, az Origóhoz is több, egymástól független forrásból eljutott feltételezés… szerint Nyerges Zsolt az Egyesült Államokba próbált belépni és ehhez kitöltötte a… nyilatkozatot is, ahová beírta, nincs nála 10 ezer dollárt meghaladó készpénz. Az ellenőrzésnél azonban állítólag kiderült, hogy van. Az üzletembernél állítólag 2 milliárd forintnak megfelelő dollár lehetett, amelynek forrását úgy próbálhatta igazolni, hogy felhívta Vida Ildikó NAV-elnököt, és ezután három órával egy NAV-nyilatkozatot mutatott be az amerikai hatóságoknak, igazolva a pénz törvényes eredetét. Állítólag utóbb ezért korlátozták Vida Ildikó beutazását.”

 Nyerges a Közgép elnökeként kiadott nyilatkozatában kategorikusan tagadta a róla terjedő megalapozatlan híreszteléseket, miután korábban közölte: ő nincs a kitiltott magyarok listáján. Az ügyben az óta sem bukkant föl igazolható információ vagy bizonyíték. S ha belegondolunk, a fenti sztori azon a ponton el is veszti a valószerűségét, ahol az amerikai hatóságok egy magyar adóhivatali igazolásra elengedik a delikvenst. Hisz milyen alapon igazolhatná faxon vagy e-mailen Budapestről bárki, hogy az USA határán éppen lefülelt, aktatáskába dugott milliárdokhoz nem törvénytelenül jutott hozzá valaki? Egy ilyen igazolás ráadásul nem tehetné semmissé azt a súlyos cselekményt, hogy az illető hamisan nyilatkozott az amerikai hatóságoknak. Nem a nála lévő pénz eredetéről, hanem a mennyiségéről.

Az ügy másik érdekes mozzanata Vida Ildikó coming outja. A volt szakkollégista, aki 1998 óta Simicska egyik legfontosabb bizalmi emberének számított, 2014. november 15-én hosszú interjút adott a Magyar Nemzetnek, amelyben bevallotta: ő is rajta van az Amerikából kitiltottak listáján, Noha Vida a korrupciós vádat alaptalannak és igaztalannak mondta, a magyar adóhatóság elnökeként tett vallomása súlyos árnyékot vetett a kormányzatra. Mert a kormány – élén a miniszterelnökkel – határozottan állította, hogy számára ismeretlenek a kitiltott személyek, így nem tud föllépni ellenük. Vida viszont most elmondta, hogy amikor értesült az őt érintő intézkedésről, azonnal értesítette erről a kormányt. Hetekkel ezelőtt. A megismételt kérdésre így válaszolt: „a kormány tudott arról, hogy mi történt”. A dolog úgy volt értelmezhető, hogy az adóhatóság elnöke továbbra is Simicskához és nem a kormányhoz lojális. És ha az előbbi azt kéri tőle, akkor hajlandó ártani az utóbbinak. „Anyatigris típus vagyok, és két családom van, az egyik a szűkebb családom, a másik maga a NAV. A végsőkig küzdeni fogok az igazunkért és soha nem adom fel. Egyszerűen nem tehetek mást.” Ezt olvasva az ember úgy érzi: Vida Ildikó szájával itt Simicska Lajos beszél.

Ezután következett a veszprémi időközi választás 2015 februárjában, ahol az EU-biztossá lett Navracsics Tibor gazdátlan mandátuma volt a tét – s vele a Fidesz kétharmados többségének megőrzése vagy elvesztése. És ekkor meghökkentő dolog történt: Simicska Lajos bejelentkezett a megüresedett veszprémi képviselői helyre. A Magyar Nemzet november 27-én két vezető anyagot hozott a címlapján. Fölül „Ringbe száll Simicska Lajos?” címmel közölték nevezett mosolygós, nadrágtartós portréja alatt, milyen terveket is forgat a fejében a laptulajdonos; alul „Jelentősen  gyengült a Fidesz” címmel a Tárki friss fölmérésének színes grafikonja volt látható. Bár Simicska később elállt a tervétől, nagy izgalmat kiváltó föllépése jelezte, hogy új szelek fújnak, megváltoztak a viszonyok. Orbán és a Fidesz zuhanása idején sokkal komolyabbnak tűnt ez a dolog, mint a két hónappal korábbi lovardai seregszemle…

Szólj hozzá!

A társuralkodó – 2.

2016. november 21. 11:27 - Debreczeni József

Fellegi Tamás távozása a Nemzeti Fejlesztési Minisztériumból s az egyértelműen Simicska emberének számító Németh Lászlóné kinevezése 2011 végén félreérthetetlenül jelezte, hogy gazdasági háttérhatalom immár közvetlenül is kiterjesztette a fennhatóságát a gazdasági kormányzatra. Fellegi távozását tisztogatás követte, amiről így adott hírt a sajtó: „Kipaterolták Orbán embereit az NFM-ből”. „Fejvesztési Minisztérium” – terjedt a folyosón a morbid tréfa, és mert az áldozatok nem „komcsik”, hanem fideszesek voltak ez is: „a fülkeforradalom fölfalja saját gyermekeit.”

2011 végén jártunk, Orbán helyzete bizonytalan volt. Az Európai Bizottság a jegybank és a pénzügyi felügyelet összevonása miatt szorongatta, az USA külügyminisztere levelet írt neki, melyben a demokratikus szabadságjogok csorbulását kifogásolta. Tarthatatlannak tűnt a költségvetés, a kormány új tárgyalásokra kényszerült az egyszer már kiutasított IMF-fel: a Matolcsy-féle unortodox gazdaságpolitika eszerint megbukott. A közvélemény-kutatásokban a Fidesz támogatottsága az év során megfeleződött: a Medián, az Ipsos és a Tárki teljes népességben mért átlaga a januári 39-ről decemberre 20 százalékra csökkent. Január másodikán hatalmas ellenzéki tüntetés zajlott az Operaház előtt. Odabent saját Alaptörvényét ünnepelte a rezsim, de Orbánék a hátsó ajtón kényszerültek be-, majd kilopózni.

A már többször hivatkozott Rényi Pál Dániel az év végén alapos értékelést készített a Fideszen belül kiéleződött hatalmi frontvonalakról. Ebben szerepelt az alábbi – egy névtelenséget kérő fideszes korifeustól származó – idézet: „A kormány fontos pozícióinak leosztása alapvetően két emberen áll: Orbán Viktoron és Simicska Lajoson. Szándékaik, érdekeik azonban egyre kevésbé találkoznak. Beosztásából adódóan a személyzeti politika a miniszterelnök kompetenciája, és a kormányfő – hogy ne engedjen át minden pozíciót a fő gazdasági érdekcsoportnak – a lapokat nemcsak a kinevezésre váró káderek elől igyekszik az utolsó pillanatig titkolni, de azok elől is, akikkel szemben maga is szabadságharcra van kárhoztatva. Ebben a küzdelemben a személyzeti politika Orbán legfőbb ütőkártyája.”…

Eközben a miniszterelnökre nem csupán a közvélemény, de a hátország felől is egyre nőtt a nyomás, hogy menessze Matolcsy Györgyöt. Orbán gazdaságpolitikai autonómiáját eddig egyedül a Nemzetgazdasági Minisztérium garantálta; a Pintér vezette BM-en kívül ugyanis ez volt az egyetlen jelentős források elosztása felett diszponáló minisztérium, amelyre a Simicska–Nyerges vezette érdekcsoport eddig nem volt képes nyomást gyakorolni.

A Magyar Nemzet lényegében a kormányalakítás kezdete óta támadta Matolcsyt. Amikor pedig a miniszterelnök – a nagyon is indokoltnak tűnő támadások dömpingje idején a nevetségessé válást kockáztatva – kijelentette, hogy Matolcsytól éppúgy nem hajlandó megválni, ahogy az ember a jobb kezét sem vágatná le, akkor elsősorban nem az ország közvéleményének, hanem kifejezetten Simicska Lajosnak üzent…

Rényi szerint a miniszterelnök legbelső politikai köréhez tartozó embereket is elérték a Simicska-féle polip csápjai: „Orbán az elmúlt másfél év alatt számos kormányzati ember exkluzív bizalmát volt kénytelen feladni: közvetlen környezetéből is mind többen ágyazódtak be a gazdasági érdekszférába. Ma már nem csak az érdekcsoport számára fontos egyéni képviselői indítványok benyújtásában jeleskedő Rogán Antal–Lázár János kettős kötődik szorosan Simicska köreihez. Magas beosztású kormányzati forrásunk megerősítette, hogy egyre több államtitkár áll ’személyes összeköttetésben’ velük, s még a kormányfő szóvivője, Szijjártó Péter is folytat ’meglehetősen kriptaszagú’ megbeszéléseket Simicska Radóc utcai irodájában… A politikai hatalom és a Fidesz gazdasági holdudvaraként ismert pénzügyi hátország viszonya az elmúlt másfél év alatt kiegyensúlyozott volt, de ez most megbillenni látszik.”

A politikai és a gazdasági üzletág dualizmusa – Orbán nyíltszíni és Simicska háttérbeli regnálásával – harmonikusan működött ellenzékben, de konfliktusokat szült és hatalmi vetélkedéshez vezetett kormányzati pozícióban. A kialakult „társuralkodói” státus Simicska számára magától értetődő volt, nem habozott ezt elfoglalni és betölteni. Úgy hitte, neki erre jussa van. Az érdemei okán, a képességei okán, a dolgok (és a saját) természete okán.

„Úgy jártunk a Lajoshoz iránymutatásért és lebaszásért, mintha ő lenne a miniszterelnök, de legalábbis egy társkormányfő” – jellemezte a viszonyokat egy kormány közeli forrás.

Elvileg Orbáné volt a politikai uralom, Simicskáé a gazdasági, de kiderült, hogy ezeket immár nem lehet úgy elkülöníteni, mint az első kormányzás idején. A kettős hatalom – a hatalommegosztás – nem fér össze az autokrácia természetével. Mert Simicska is egyeduralkodóként regnált a maga birodalmában, mélyen behatolva a gazdasági kormányzás területére. A kétféle egyeduralom keresztezte egymást…

Orbán számára ez elfogadhatatlan volt. Előbb-utóbb szembe kellett szállnia a hatalmát csorbító, szuverenitását megkérdőjelező, immár hatalmi riválisként föllépő baráttal. Ám az ellenlépések megtételével egyelőre várnia kellett a megfelelő alkalmakig. Kettejük küzdelme már 2011-ben elkezdődött, de egyelőre csak pozícióharcként. 2014-ig aztán növekvő erővel, illetve tétekben folytatódott tovább, hogy Orbán újabb nagy választási győzelmét követően háborúvá, majd totális háborúvá eszkalálódjon…

Szólj hozzá!

A társuralkodó – 1.

2016. november 20. 10:45 - Debreczeni József

 

2009 tavaszán a Széll Kálmán Alapítvány összejövetelén tartott előadást Navracsics Tibor, a Fidesz frakcióvezetője. Ekkor már biztos volt, hogy egy év múlva Orbán alakít kormányt, így minden valamire való Fidesz-közeli vállalkozó ott tolongott a telt házas eseményen, hogy demonstrálja elkötelezettségét. Nagy figyelemmel hallgatták a leendő kormányzat egyik kulcsemberének szavait, Navracsics pedig valóban az új kormányzás alapelveiről beszélt. Ennek során kijelentette: véget kell vetni a „Puch-, illetve Simicska-kormányok” időszakának, mert „egy nemzeti kormány gazdaságpolitikája nem szólhat rész­érdekek kiszolgálásáról”.

Simicska számára persze érdektelenek voltak az efféle összejövetelek, de a szóban forgó esten készült hangfelvételt – annak őrá vonatkozó részletét – valakik helyénvalónak tartották elküldeni neki. Miután azt meghallgatta, felhívta Navracsicsot. Üvöltözött vele a telefonba és a maga ordenáré stílusában keresetlen szavakkal igazította helyre a szerinte totálisan eltévedt frakcióvezetőt (a majdani miniszterelnök-helyettest). Navracsics és Simicska között ekkor szakadt meg végleg a beszélő viszony.

Föl kell tennünk a kérdést: Navracsics Tibor vajon komolyan hitte, amit Simicska Lajosról mondott? Hogy 2010-től vége lesz az ő idejének? Ennyire nem volt tisztában a Fidesz működésével, e működés lényegével?

            2010 tavaszán, a kétharmados győzelem után Orbán és Simicska hosszú heteket töltöttek együtt Felcsúton. Rényi Pál Dániel szerint azért, hogy „közösen véglegesítsék a miniszterek listáját és eldöntsék, a kormánypárti képviselők közül ki viszi a fontosabb szerepeket”. Simicska volt tehát a leendő kormányfő partnere az új rezsim megtervezésében és megalkotásában. Orbán tudta: nélküle – az ő gazdasági hátországa és médiabirodalma nélkül – nem lett volna képes újra felkapaszkodni a hatalom csúcsára. Egyrészt tehát érezte, hogy törlesztenivalója van: „a Lajost ki kell fizetni” – mondta többször szűk körben. Másrészt tudta, hogy a hatalom megtartását biztosító új gazdasági és politikai szisztéma kiépítése és beüzemelése nem nélkülözheti Simicska fantasztikus agyát, fölhalmozott tudását, célratörő energiáját, továbbá intézményi és személyi networkjét. A régóta vitt közös vállalkozás egylényegű kettős céljából – a hatalom- és pénzszerzésből – is következett egyfajta duális berendezkedés. Így volt ez már első regnálásuk idején, 1998 és 2002 között is. Ám miután akkor kiderült, hogy Simicska nem bírja a közszerepléssel járó éles reflektorfényt, Orbán ezt a dualizmust az ő hatalmának és Simicska befolyásának a kettősségében gondolta el. Ahol a régi cimbora szürke eminenciásként töltheti be a maga kulcsszerepét.

A dolgok, mint majd látni fogjuk, nem egészen így alakultak, de erről később…

 

Hogy Orbán és Simicska korántsem ott akarták folytatni, ahol 2002-ben abba kellett hagyniuk, az gyorsan kiderült. A legfontosabb különbség az volt, hogy immár nem elégedtek meg a közjavak lehető legnagyobb mértékű kisajátításával, vagyonszerző törekvéseiket kiterjesztették a magánjavak területére is. Az Orbán által prezentált meghökkentő forradalmi és nemzeti pátosz a korlátlan hatalomépítést és a határtalan anyagi haszonszerzést volt hivatva legitimálni. A leendő kormányfő már a választási győzelem percében világossá tette ezt: „Nem egyszerűen arról van szó, hogy… megtörtént a hatodik szabad választás. Sokkal nagyobb dolog történt Magyarországon. Ma forradalom történt a szavazófülkékben… olyan nagy horderejű változást tudunk véghezvinni, amelyet régen csak a forradalmak nyújthattak egy országnak…

És a korlátlan politikai lehetőségek birtokában csakugyan új korszak vette kezdetét. Eddig pártjuk gazdasági erejének és saját vagyonuknak a gyarapítása lebegett a szemük előtt a parlamentáris kormányzás keretei között; mostantól más léptékben gondolkodtak. Immár nem az újabb választások megnyeréséhez akartak további anyagi erőt biztosítani, hanem meg akarták változtatni a politikai, a gazdasági és a társadalmi status quot. Egyszer s mindenkorra: választásokon túl és választásoktól függetlenül.

Ezért latolgatta Orbán Simicskával – és nem mással – hosszú heteken át Felcsúton a kínálkozó lehetőségeket, a célokat és az azok eléréséhez szükséges eszközöket, utóbbiak közt a személyi feltételeket is. Jóval többről volt itt szó, mint a győzelem kivívásához nagy segítséget nyújtó régi cimborának tett gesztusról, holmi baráti „tartozás” kiegyenlítéséről. A leendő kormányfő bizonyára sokakkal tárgyalt, beszélt, egyeztetett ezekben a hetekben. De a „főtárgyaló” Simicska Lajos volt, amit irányadónak kell tekintenünk a kiépülő Orbán-rezsim megítélése során. A leendő miniszterelnök azért nem Navracsics Tibor leendő miniszterelnök-helyettessel tárgyalt a terveiről, mert a Fidesz nevű szervezett vállalkozás hatalomszerzésének alapvető célja nem az ország lehető legjobb kormányzása, hanem az ország erőforrásainak lehető legnagyobb mértékű kisajátítása volt. E cél érdekében pedig a párt politikai üzletága vezetőjének a párt gazdasági üzletága vezetőjével kellett egyeztetnie. Hogy közösen konstruálják meg azt a hatalmi berendezkedést, amelyet külső használatra (nem kevés cinizmussal) a „Nemzeti Együttműködés Rendszerének” neveztek el.

Szólj hozzá!

„Ki is vagy te, bazmeg?”

2016. november 19. 08:55 - Debreczeni József

 

A 2008-as népszavazáson elszenvedett súlyos vereség és az ebben az évben kirobbant világgazdasági válság végleg megpecsételte az MSZP-SZDSZ kormányzat sorsát. A közelgő választásokon immár nemcsak a Fidesz győzelmét lehetett biztosra venni, de egyre inkább azt is, hogy ehhez a győzelemhez kétharmados parlamenti többség társul majd. Az akkori idők – s a hozzájuk kapcsolódó várakozások – jellemzésére kiválóan alkalmas a Paksi Atomerőmű új vezérigazgatójának a története. Ez az állami mamutcég a mindenkori kormány felségterülete volt – ideértve a politika fekete finanszírozását szolgáló bizonyos anyagi forrásokat is. 2009 tavaszán azonban már annyira érezni lehetett a közelgő változások szelét, hogy az amúgy is ingataggá vált baloldali kormányzat szakított a korábbi gyakorlattal és a politikai megbízhatóság szempontját mellőzve, kifejezetten szakmai alapon kívánta betölteni az erőmű megüresedett vezérigazgatói posztját. Így esett a választás Süli Jánosra, aki egész addigi pályafutását Pakson töltötte, végigjárta a szakmai ranglétra összes fokát, s aki politikailag nem kötődött a baloldalhoz, mi több, inkább konzervatívnak vallotta magát. Emiatt aztán szükségét is érezte, hogy a kinevezés elfogadása előtt kikérje a hatalom kapujában álló Fidesz jóváhagyását s egyben tisztázza: politikailag semmi köze sincs az őt kinevező baloldalhoz. Személyes találkozót kért Orbán Viktor pártelnöktől, aki szakított rá időt. Miután pedig Süli előadta a tényállást, arra bíztatta őt, hogy fogadja el a kinevezést, 2010 után nem fogják a másik oldal embereként kezelni. Ám mielőtt távozott volna, Orbán felírt egy telefonszámot egy papír fecnire, s azt azzal nyomta Süli kezébe, hogy a továbbiakra nézve ezt a számot hívja föl. (A történetet az érintett mesélte el különböző alkalmakkor több ismerősének, Pakson az idők során viszonylag széles körben ismertté vált, magam több forrásból is hallottam.)

Süli János természetesen komolyan vette Orbán intelmét és felhívta a megadott telefonszámot. Azon egy bizonyos Nyerges Zsolt jelentkezett be, aki – miután megtudta, milyen ügyben keresik – időpontot adott a hívónak: ekkor és ekkor várja őt Budán, a Radóc utca 8. szám alatt. Süli a megadott időben meg is jelent a megjelölt helyen (ahol a bejárat mellett apró réztáblán a Mahir Zrt. neve volt olvasható), majd az épületbe jutva bő egy órát várakoztatták őt az előtérben. Aztán beszólították. A szobában ülő zömök ember szó szerint ezzel a kérdéssel fogadta: „Ki is vagy te, bazmeg?” Miután Süli bemutatkozott és kellő önfegyelmet tanúsítva előadta jövetele célját, Nyerges Zsolt nagyjából ezt mondta neki: Jól van, bazmeg, fogadd el a kinevezést, csináld a dolgodat, de ne légy tévedésben: ahogy hatalomra kerülünk, rögtön kibaszunk téged a vezérigazgatói székből. Ha addig együttműködsz velünk és teszed, amit kell, akkor ennyivel meg is úszhatod.

Hogy Süli János a 2009. március 24-ei kinevezését követően mennyire működött együtt az őt Nyerges Zsolt személyében fogadó Simicska birodalommal, s hogy ez az együttműködés milyen dolgokban nyilvánult meg pontosan, azt természetesen nem tudhatjuk. Azt viszont igen, hogy a fiúk beváltották az ígéretüket: Sülit 2010. szeptember 13-án az MVM új igazgatótanácsa leváltotta posztjáról és visszaminősítette vezérigazgató helyettessé. Továbbá tudjuk azt is, hogy 2011 októberében indoklás nélkül ott is azonnali hatállyal felmondtak neki, így harmincévnyi munkaviszony után távoznia kellett az atomerőműből…

Szólj hozzá!

„Lopni és lopni hagyni”

2016. november 18. 11:01 - Debreczeni József

A Puch–Simicska-tengely valójában Simicska–Puch-tengelyként kezdett el forogni az első Orbán-kormány idején. Mong Attila és György Bence Milliárdok mágusai c. könyvéből idézem: „Számos politikussal folytatott háttérbeszélgetésben merült föl… hogy a két nagy párt mögött álló gazdasági érdekcsoportok… 2000–2001-ben paktumot kötöttek, amely szerint az építkezések költségét szándékosan felültervezik, a megmaradó pénz pedig a két nagy érdekcsoport között oszlik meg 70–30 százalékos arányban. A nevezetes paktum létére közvetlen bizonyíték nincs, a politikusok környezetében azonban szinte tényként kezelik… Az útépítő szakmában… a lapokat előre leosztják, a munkálatokban résztvevő szakemberek csak a sapkájukat cserélik le, egyszer vegyépszeres, máskor betonutas jelzéssel dolgoznak.”

A paktumra létére nincs közvetlen bizonyíték? Való igaz: nem került elő olyan írott megállapodás, mely alatt ott szerepelne a Fidesz és az MSZP hivatalos körpecsétje, továbbá Simicska Lajos és Puch László sajátkezű aláírása. Ám ha a politikusok környezetében tényként kezelik a paktum létezését, akkor az létező gyakorlat volt.

A jelek szerint a Simicska-féle árnyékgazdaság csatornáiba átfolyó pénzek nagyobb részt a Fidesz működését, kisebb részt a működtetők személyes gazdagodását szolgálták. (A szociknál a megoszlás alighanem fordítva történt.) A „lopni és lopni hagyni” elv jegyében tető alá hozott két párti vircsaft időtállónak bizonyult és a „fantasztikus agyú Lajos” bölcs előrelátását dicsérte: a Fidesznek nem voltak anyagi gondjai a 2002 utáni nyolc szűk ellenzéki esztendőben sem. Ám az országot ért gazdasági kár százmilliárdokra becsülhető.

A politikai kár pedig fölmérhetetlen.

A demokráciában ugyanis főleg a parlamenti váltógazdaság működése akadályozza a közélet teljes elmocsarasodását. Mivel a hatalom korrumpál, ezért nem árt időnként lecserélni az azt birtokló elitcsoportot. Majd mielőtt az új elit is komolyabban visszaélne a hatalmával, ismét váltani kell. A Magyar Köztársaság húsz évében – először a hazai parlamentarizmus történetében – működött a politikai váltógazdaság. Méghozzá intenzíven: az 1990 és 2010 között lezajlott hat választásból öt eredményezett kormányváltást. Ám egy idő után – tárgyunk szempontjából – lényegében hasztalanul. A két nagy párt üzleti moguljainak 70–30 arányú osztozkodása ugyanis semlegesítette a demokrácia e legfőbb korrupcióellenes intézményét. Mert ellenérdekeltté tette az ellenzékbe szorult, de a lopott állami vagyonból így is részesülő – valójában tettestársként működő – másik politikai oldalt a szisztéma leleplezésében! A parlamenti váltógazdaság ezért nem tudta betölteni legfőbb funkcióját: a közélet megtisztítását, a korrupció mocsarának időről-időre történő lecsapolását…

Az idők során számos kezdeményezés indult a magyar pártfinanszírozás tisztába tétele érdekében. 1998-ban a Magyar Nemzeti Bank elnöke, Surányi György dolgozott ki egy erre irányuló koncepciót. Kajdi József, a jegybankelnök akkori tanácsadója mondta el nekem, hogy Surányi a kormányalakítás után előrukkolt Orbánnak ezzel a koncepcióval. Ő azonban egy cinikus kérdéssel lesöpörte az asztalról a túlbuzgó jegybankelnök javaslatát: csak nem gondolod, hogy épp most vagyok vevő egy ilyen ötletre, amikor kormányra kerültem?

Bauer Tamás kitartóan szorgalmazta a pártfinanszírozás rendbetételét, önálló törvényjavaslatot is benyújtott e tárgyban, de esélye sem volt a szükséges kétharmados többség megszerzésére. Ez később Gyurcsány Ferencnek miniszterelnökként sem sikerült, többszöri próbálkozásra se. Volt, hogy már a saját pártja ellenállásán megbukott a kísérlet, s ha ott sikerült is áterőltetnie, a Fidesz hozzájárulását lehetetlen volt hozzá megszerezni.

2007-ben az Eötvös Károly Intézet tárgyalóasztalhoz tudta ültetni a parlamenti pártokat egy általa kidolgozott javaslatcsomaggal. Ezúttal a Fidesz se tehette meg, hogy távol marad, s jó ideig úgy tűnt, kénytelen lesz megállapodni. Ami persze illúziónak bizonyult: végül mondvacsinált kifogásokkal kihátráltak a megállapodásból.

Ekkor történt, hogy Gyurcsány, az MSZP pártelnök-miniszterelnöke megkérte Puch László pártpénztárnokot, tudakolja meg, legyen szíves, mi történt odaát: miért lépett vissza a Fidesz. Puch így referált a történtekről. Fölhívtam Simicskát, föltettem neki a kérdést. Ő visszakérdezett. Miért? Te talán szeretnéd, ha a pártod tisztában lenne azzal, hogy milyen pénzekből működik? Mert mi nem szeretnénk…

Hogy a dolog érthetőbb legyen, nézzük meg Áder János sztoriját. 2007. január 15-én kemény publicisztika jelent meg a Magyar Nemzetben „Schmidt Mária ante portas?” címmel. Simicska lapja egy fiktív szerző leleplező írását közölte egy „Orbán-ellenes szervezkedésről”, Ádert nevezve meg a Fidesszel konkuráló új jobboldali párt lehetséges vezetőjeként. Orbán 2002 után 2006-ban is elvesztette a választásokat, s a pozíciója valóban meggyengült. Schmidt Mária szervezésében csakugyan lezajlott akkoriban néhány zártkörű beszélgetés a jobboldal lehetséges perspektíváiról, s ezek némelyikén jelen volt Áder János is. Akinek a cikk után komolyan számot kellett vetnie sorsával.

Az föl sem merülhetett, hogy az írás Orbán tudta és jóváhagyása nélkül jelent volna meg Simicska lapjában. Áder 2006 tavaszán nem vállalta el újra a frakcióvezetői posztot, Orbán azóta neheztelt rá. A cikk azt jelezte, hogy immár ellenfélnek tekinti. Többeknek beszélt ekkoriban arról, milyen lehetőségei vannak. Menjen el ügyvéd bojtárkodni? Ez keserves jövőt ígért. Vegye föl a kesztyűt s a pártban lépjen föl nyíltan Orbán riválisaként? Áder erős és kiterjedt bázissal rendelkezett a Fideszben. Többször volt kampányfőnök, pártigazgató, az Országos Választmány elnöke; sokan kedvelték, mindenkit ismert személyesen. Talán nem lett volna teljesen esélytelen az akkori Orbánnal szemben. Nem tűnt abszolút elképzelhetetlennek, hogy pártelnökké válasszák őt a Fideszben. Ám Áder tisztában volt vele, hogy a győzelem után gyors vesszőfutás, majd bukás várna reá. Mert másnap: se pénz, se sajtó. A fideszes gépezet finanszírozás híján leáll, kivéve a médiabirodalmat, mely totális háborút indít az új elnök ellen. Az ügy kilátástalan: az Orbán–Simicska tandemmel szemben nincs esély – nélkülük nincs Fidesz. Áder így a „brüsszeli száműzetést” választotta.

Leisztinger Tamás (az akkor még nem a Fidesz érdekkörébe tartozó nagyvállalkozó) annak idején ezt mondta nekem: „Orbán nemcsak vezére, de tulajdonosa is a Fidesznek”. Simicska által, tehetjük hozzá – a régi időkre értve. Amikor kettejük véd- és dacszövetsége a legnehezebb helyzetekben is sziklaszilárd maradt. A Fideszben akadnak, akik úgy vélik, ha Simicska ekkor nem tart ki Orbán mellett, az utóbbi meg is bukhatott volna. Ami talán igaz, de tudnunk kell: Simicskának nem lehetett más opciója, mint hűnek lenni Orbánhoz. Hisz pontosan tudta: a saját törekvéseit csak és kizárólag őáltala érvényesítheti. 

Szólj hozzá!

Az adóhivatal elnöke

2016. november 17. 10:58 - Debreczeni József

Simicska APEH-elnökké való kinevezése volt az 1998-ban hivatalba lépő új miniszterelnök legmerészebb személyi húzása. Amikor erre sor került, a közvélemény persze még keveset tudott az ő viselt dolgairól. A nagy többség Simicska Lajos nevét sem ismerte, neki 1994 októbere óta semmilyen nyilvános megszólalása nem volt – ahogy annak előtte sem.

            Ám akik közvetlenül ismerték őt és tevékenységét – főleg akik személyes kontaktusba is kerültek vele –, azok nagyon jól tudták, kiről van szó, s hogy milyen veszélyeket vállal Orbán az ő APEH-elnöki kinevezésével. Amiről többen igyekeztek őt lebeszélni. Többek közt a jogász szakkollégium egykori igazgatója, a Simicskát személyesen is régről ismerő Stumpf István, aki kancelláriaminiszterként az Orbán-kormány egyik kulcsfigurája lesz majd. Továbbá az akkori Fidesz elsőszámú gazdasági szakpolitikusa, a volt közgázos szakkollégista Urbán László, akiből végül mégse lett pénzügyminiszter, annak ellenére sem, hogy ezt Orbán korábban már a nyilvánosság előtt is bejelentette. Pedig ilyenkor minden efféle visszakozás a bizonytalanság, a kapkodás jelének tűnhet, ezért különösen kerülendő egy ifjú kormányfő esetében, akinek azt kell sugallnia, hogy kellően megfontolt és érett az ország vezetésére. Márpedig Urbánt döntően azért vonta vissza Orbán, mert az leendő pénzügyminiszterként nem óhajtotta kinevezni Simicskát az adóhivatal elnökévé. Ráadásul amúgy is túl szuverén személyiségnek tűnt, aki határozottan lépett föl a leendő miniszterelnök szerinte hibás elképzeléseivel szemben a kormányalakítást megelőző megbeszéléseken, míg végül egy Stumpf lakásán zajló, éjszakába nyúló vita hevében Orbán közölte vele: nem te leszel a pénzügyminiszter. Urbán június 23-án jelentette be a nyilvánosság előtt, hogy visszalép…

 

 

A szűnni nem akaró ellenzéki támadások azonban végül felőrülték Simicskát, aki alig több mint egy évig volt képes állni a sarat az adóhatóság élén. 1999. augusztus 31-én benyújtotta lemondását a miniszterelnöknek (hivatalosan Járainak), aki azt azonnal elfogadta. Az előző napon – végképp kiesve APEH-elnöki szerepéből – olyan egzaltált nyilatkozatot tétetett közzé a saját lapjának számító Napi Magyarország címoldalán, amely után valóban nem maradt számára más lehetőség, mint az azonnali lemondás: „Az elmúlt három hónapban megöltétek az apámat, az apósomat, az Úristen irgalmazzon néktek!” A szerkesztők állítólag könyörögtek neki, megpróbálták őt lebeszélni a szöveg közzétételéről, de mindhiába…

A jelek arra utaltak tehát, hogy Simicska impulzív, sőt rabiátus alkata hosszabbtávon alkalmatlanná tette őt a közéleti reflektorfényben való szereplés megkívánta fegyelemre és önmérsékletre. Hogy lelkileg felőrölték az állandó támadások, s egyszer csak elszakadt nála a cérna. Kétségkívül van ebben igazság, valóban ez történt, pontosabban ez is megtörtént. De volt az eseményeknek egy másik, egy mélyebb rétegük is. Amely Orbán szemszögéből nézve válik láthatóvá, és egész pontosan arra ad választ, hogy miért fogadta el ő azonnal Simicska lemondását. Amelynek elkerülhetetlenségét nagy valószínűséggel maga adta tudtára az érintettnek: ennyi volt, nincs tovább, le kell mondanod. Mert Simicska előző napi indulatkitörésében még csak utalás sem történt lemondásra, épp ellenkezőleg: az abban izzó fenyegetés leginkább az adóhatóság vezetőjének pozíciójából nyerhetett konkrét értelmet.

A távozást önmagában is indokolhatta Simicska fékevesztett indulatkitörése. Azt követően valóban lehetetlennek tűnt, hogy ő egy közintézmény élén maradhasson. Csakhogy korábban az is lehetetlennek tűnt, hogy egyáltalán a szóban forgó közintézmény élére kerüljön, ám Orbán ragaszkodott hozzá. Ahogy ragaszkodott hozzá az egymást követő kínosabbnál kínosabb botrányok idején is. Orbánnál vajon miért épp most szakadt el a cérna?

Biztosra vehető, hogy Simicska augusztus végi távozása szorosan összefügg az augusztus közepén kirobbant bánya-üggyel. Amelynek botránya minden korábbinál nagyobb volt – merthogy személy szerint érintette a miniszterelnököt és családját is. Az Élet és Irodalom 1999. augusztus 20-ai számában jelent meg Ószabó Attila és Vajda Éva tényföltáró cikke, a Fiúk a bányában, amely először tárta az ország nyilvánossága elé, hogy Orbán apjának bányacégébe – Simicskáék révén – befolyt (és ott is maradt) néhány millió a Fidesz székházeladásból származó pénzéből. Az ügy robbant a sajtóban, a cikket átvette, ismertette, kommentálta szinte az egész magyar média. A képlet tiszta volt: állami pénz – pártpénz – magánvagyon. Kiderült, hogy az enyhén szólva kétes hírű adóhivatali elnök és az addig feddhetetlennek hitt miniszterelnök ügyei a múltban is összeértek, szigorúbban szólva: Simicska és Orbán egykutya. Az ellenzék a kormányfő távozását követelte – hasonló esetben ez bármely nyugati demokráciában azonnal be is következett volna.

Magyarországon tíz nappal később az adóhivatal elnöke távozott.

Orbánnak rá kellett döbbennie, hogy Simicska tarthatatlan, mert az ellene indult támadások immár az ő pozícióját veszélyeztetik. Az augusztus 30-ai indulatkitörés pedig nemcsak ürügyet, de okot is adott rá, hogy meg tudjon tőle szabadulni.

Utólag nem kétséges, hogy Orbán számításai nem váltak be: Simicska adóhivatali elnöksége több kárral járt, mint haszonnal. Ha a kormányfő az APEH-nek kulcsszerepet szánt az elitcsere mint stratégiai cél elősegítésében, úgy megállapítható, hogy az intézmény ezt a szerepet Simicska távozása után – Vida Ildikó elnöksége alatt – is éppúgy betölthette, mint azelőtt. A volt elnök befolyása továbbra is meghatározó maradt, a célzott adóellenőrzések gyakorlata nem szűnt meg, a hivatal minden információja és eszköze rendelkezésre állt. Ellenben megszűntek az állandó támadások, amelyeket eleve el lehetett volna kerülni Simicska adóhivatali elnöksége nélkül. Hisz leginkább az ő irritáló személye és provokációszámba menő kinevezése táplálta az ellenzék meg a sajtó harci kedvét, ez vezetett az újabb és újabb botrányokhoz, amelyek végül elérték Orbánt is. Aligha túlzás ezt gondolni: ha nem Simicska az APEH elnöke, a bányaügy sem került volna napvilágra.

Orbán bizonyára maga is átgondolta mindezt 1999 augusztusának utolsó napjaiban…

1 komment

„Jelentenem kell rólad, Lajos…”

2016. november 16. 11:06 - Debreczeni József

Simicska többször nyílt politikai vitába keveredett a tisztekkel, ami miatt „futkosóval” fenyegették meg. A „futkosó” nem akármi: hadbírósági ítélet nyomán kiszabott, büntető-zászlóaljban letöltendő katonai börtön. A becenevét onnan kapta, hogy az ott fogvatartott katonáknak még alakzatban állva is helyben kellett futniuk… Miért fenyegették meg ezzel Simicskát? Mert a politikai foglalkozáson közölte a tiszttel… hogy 1939-ben Lengyelországot nemcsak a nácik támadták meg nyugatról, hanem a szovjetek is keletről, majd a Molotov–Ribbentrop-paktum titkos záradéka szerint fölosztották egymás között…

Mindez pedig 1981-ben történt: a Jaruzelski-féle lengyelországi puccs környékén. Amikor két napra „külső körletbe” vezényelték a zalaegerszegi ezredet. A „külső készültségi körlet” nem tréfadolog: háborús helyzet esetére volt kijelölve minden alakulatnak. Az ellenség számára elsődleges célpontul szolgáló laktanyát ilyenkor el kell hagyni, a kijelölt terepre vonulni s ott elrejtőzni. És Simicskáékat nem a szokásos gyakorlatra vezényelték ki: váratlan éjszakai riadóval, teljes fölszereléssel, fegyverzettel, éles lőszerrel kellett elhagyniuk a laktanyát. Rémülten latolgatták, hogy lengyelországi bevetésre viszik-e őket…

A Lengyelországgal kapcsolatos kérdések tehát eleve kiélezettek voltak akkoriban. Ám hogy ilyesmiért a nyolcvanas években hadbíróságra lehetett volna citálni egy előfelvett egyetemistát (egy joghallgatót), az nem életszerű. Már a hetvenes években sem lett volna az. A „futkosóhoz” – azt megelőzően a hadbírósághoz – nagyon súlyos dolgot kellett elkövetni. „Fegyverrel való visszaélést”, „bajtársi lopást” s ami a legsúlyosabb: „függelemsértést”: a feljebbvalóval történő nyílt, netán tettleges szembefordulást.

Orbán afférjai az utóbbi kategóriába estek. 1989-ben maga mondta el, hogyan felelt az őt ért atrocitásokra: „Hamar a tudtukra adtam, hogy nem vagyok hitványabb másoknál, én is húsból és csontból vagyok. És ha kapok egy pofont, akkor kettőt adok vissza.” És ezt szó szerint kell érteni: az őrvezetőjét felpofozta, a hadnagyával majdnem összeverekedett.

Ezek nagyon súlyos dolgok. A „függelemsértésen” belül is: „elöljáró vagy szolgálati közeg elleni erőszak”. A hatályos büntetőtörvénykönyv szerint ma is három évig terjedő katonai szabadságvesztéssel sújtható, parancsmegtagadás esetén öt évvel.

A hadsereg ilyesmit nem tűrhet el, ez az intézmény végét jelentené. Már a sorkatona tisztes fölpofozásáért is katonai bíróságra kellett volna kerülnie az elkövetőnek (Orbán olcsón megúszta fogdával, bizonyára nem akarták tönkretenni egy hirtelen felindulás miatt), de visszaesőként, egy hivatásos tiszttel – az ütegparancsnokával – a tettlegesség határáig szembeszállni, ez a hadseregben a legsúlyosabb dráma: drámai következményekkel kellett volna járnia. (A súlyosbító körülmény, a parancsmegtagadás is valószínű: elég, ha nem volt hajlandó belehasalni a sárba.) Ha Orbán ezekért nem került hadbíróságra, akkor ezt csak úgy úszhatta meg, ha megfenyegették, sarokba szorították, ő pedig a rémséges perspektívától megrettenve (többéves katonai börtön, ami után az egyetemről szó se lehet) beadta a derekát.

            „A III/IV. csoportfőnökség szabályzata szerint a társadalmi kapcsolatról három kartont vettek fel… az A jelzésűt az alosztály, a B jelzésűt az osztály, a C jelzésűt a csoportfőnökség. Az A kartont Major Mihály zalaegerszegi elhárító tiszt töltötte ki 1981. október 20-án… ugyancsak ő volt az, aki 1982. augusztus 1-jén lezárta… A karton második oldalán azt is fel kellett tüntetni, mi volt az oka a kapcsolat megszüntetésének: Orbánnál a ’leszerelt’ szó jól olvasható… az e helyen lévő második mondat így szól: ’Foglalkoztatása alatt rezidenshez nem lett kapcsolva’. Ez egyrészt azt jelenti, hogy Orbánt foglalkoztatták katonaságának ideje alatt. A ’társadalmi kapcsolatokat’ általában úgynevezett ’rezidenshez’ kapcsolták, akik mindig beszervezett ’ügynökök’ voltak… a katonai elhárítás belső szabályzata szerint a legmegbízhatóbb titkos munkatársi fokozatban lévők közül kerülhettek ki. Nagyon ritkán előfordult, hogy valakit nem kapcsoltak rezidenshez.”

            Orbán tehát közvetlenül Major századosnak referálhatott. A kartonból mindenesetre kiderül, hogy fedőneve is volt: „Győri Gábor”. „A társadalmi kapcsolat nem tartozott a szorosan vett állambiztonsági hálózathoz, ám fontos információforrásnak számított… Nem kellett sem beszervezési, sem együttműködési nyilatkozatot aláírnia, írásban nagyon ritkán jelentett, így tényleges tevékenységéről kevés nyom maradt.”

1989-ben a Fekete Doboznak adott interjújában Orbán így emlékezett a katonaéveire: „Idegileg fáradt voltam, mert állandóan készenlétben kellett lenni. Mindig jöhet valami, amivel piszkálni akarnak. Fárasztó volt. Politikai vitákba soha nem mentem bele, csak csendben üldögéltem. Simicska beszélt Lengyelország meg Besszarábia elfoglalásáról, és akkor figyeltették. Tudtam, ezt nem kell csinálni. Nyílt titok volt, hogy beszervezik az embereket. Tudtuk, hogy kinél sikerült…”

            Most már mi is tudjuk. Ennek fényében súlyos jelentést kapnak Orbán szavai: „Ha meg kellene neveznem, melyik az az időpont, amelytől felnőttnek tekintem magam, akkor az a katonaság volt… Ez volt az, ami nekem alapvetően megfordította a világnézetemet, az életről alkotott felfogásomat… Amikor kijöttem onnan, nem az voltam, aki oda bement.”

            Mint láttuk, Orbán Viktor nem Simicskáékkal utazott haza a vonattal, elkülönítették a többi leszerelőtől és visszatartották. Csak késő este érkezett meg Fehérvárra, a Hágiban zajló leszerelési bulira. Bizonyára hosszasan kapacitálták: írjon alá egy „civil” beszervezési nyilatkozatot. A katonai és a „polgári” titkosszolgálatok között szoros együttműködés volt. Akit a hadseregben be tudtak hálózni, azt már könnyebb volt az egyetemen is besúgóként megtartani. Orbánt is erre akarták rábírni: „átigazolni” a III/IV-es csoportfőnökségtől a III/III-ashoz, ám ekkor már nemet tudott mondani. A leszereléskor nem tudták megfélemlíteni – már nem volt mivel. Minden jel arra utal – főleg a Simicskához fűződő kapcsolatának szorosabbá válása –, hogy bár rákényszerült a Major őrnagynak történő rendszeres beszámolókra, ezek során nem mondott olyan dolgot, amivel tovább rontotta volna barátja helyzetét. A katonaság alatt történtek megviselték őt lelkileg, de megtörni nem tudták. Épp ellenkezőleg: dacosabb lett, a rendszer ellenfelévé vált. Ilyen értelemben is közelebb került Simicskához. De főként emberileg: a bizalom roppant szoros köteléke alakult ki köztük, a katonaság alatt lettek elválaszthatatlan barátokká. Bő harminc évig.

56 komment