A szürke dominanciás

„Lopni és lopni hagyni”

2016. november 18. 11:01 - Debreczeni József

A Puch–Simicska-tengely valójában Simicska–Puch-tengelyként kezdett el forogni az első Orbán-kormány idején. Mong Attila és György Bence Milliárdok mágusai c. könyvéből idézem: „Számos politikussal folytatott háttérbeszélgetésben merült föl… hogy a két nagy párt mögött álló gazdasági érdekcsoportok… 2000–2001-ben paktumot kötöttek, amely szerint az építkezések költségét szándékosan felültervezik, a megmaradó pénz pedig a két nagy érdekcsoport között oszlik meg 70–30 százalékos arányban. A nevezetes paktum létére közvetlen bizonyíték nincs, a politikusok környezetében azonban szinte tényként kezelik… Az útépítő szakmában… a lapokat előre leosztják, a munkálatokban résztvevő szakemberek csak a sapkájukat cserélik le, egyszer vegyépszeres, máskor betonutas jelzéssel dolgoznak.”

A paktumra létére nincs közvetlen bizonyíték? Való igaz: nem került elő olyan írott megállapodás, mely alatt ott szerepelne a Fidesz és az MSZP hivatalos körpecsétje, továbbá Simicska Lajos és Puch László sajátkezű aláírása. Ám ha a politikusok környezetében tényként kezelik a paktum létezését, akkor az létező gyakorlat volt.

A jelek szerint a Simicska-féle árnyékgazdaság csatornáiba átfolyó pénzek nagyobb részt a Fidesz működését, kisebb részt a működtetők személyes gazdagodását szolgálták. (A szociknál a megoszlás alighanem fordítva történt.) A „lopni és lopni hagyni” elv jegyében tető alá hozott két párti vircsaft időtállónak bizonyult és a „fantasztikus agyú Lajos” bölcs előrelátását dicsérte: a Fidesznek nem voltak anyagi gondjai a 2002 utáni nyolc szűk ellenzéki esztendőben sem. Ám az országot ért gazdasági kár százmilliárdokra becsülhető.

A politikai kár pedig fölmérhetetlen.

A demokráciában ugyanis főleg a parlamenti váltógazdaság működése akadályozza a közélet teljes elmocsarasodását. Mivel a hatalom korrumpál, ezért nem árt időnként lecserélni az azt birtokló elitcsoportot. Majd mielőtt az új elit is komolyabban visszaélne a hatalmával, ismét váltani kell. A Magyar Köztársaság húsz évében – először a hazai parlamentarizmus történetében – működött a politikai váltógazdaság. Méghozzá intenzíven: az 1990 és 2010 között lezajlott hat választásból öt eredményezett kormányváltást. Ám egy idő után – tárgyunk szempontjából – lényegében hasztalanul. A két nagy párt üzleti moguljainak 70–30 arányú osztozkodása ugyanis semlegesítette a demokrácia e legfőbb korrupcióellenes intézményét. Mert ellenérdekeltté tette az ellenzékbe szorult, de a lopott állami vagyonból így is részesülő – valójában tettestársként működő – másik politikai oldalt a szisztéma leleplezésében! A parlamenti váltógazdaság ezért nem tudta betölteni legfőbb funkcióját: a közélet megtisztítását, a korrupció mocsarának időről-időre történő lecsapolását…

Az idők során számos kezdeményezés indult a magyar pártfinanszírozás tisztába tétele érdekében. 1998-ban a Magyar Nemzeti Bank elnöke, Surányi György dolgozott ki egy erre irányuló koncepciót. Kajdi József, a jegybankelnök akkori tanácsadója mondta el nekem, hogy Surányi a kormányalakítás után előrukkolt Orbánnak ezzel a koncepcióval. Ő azonban egy cinikus kérdéssel lesöpörte az asztalról a túlbuzgó jegybankelnök javaslatát: csak nem gondolod, hogy épp most vagyok vevő egy ilyen ötletre, amikor kormányra kerültem?

Bauer Tamás kitartóan szorgalmazta a pártfinanszírozás rendbetételét, önálló törvényjavaslatot is benyújtott e tárgyban, de esélye sem volt a szükséges kétharmados többség megszerzésére. Ez később Gyurcsány Ferencnek miniszterelnökként sem sikerült, többszöri próbálkozásra se. Volt, hogy már a saját pártja ellenállásán megbukott a kísérlet, s ha ott sikerült is áterőltetnie, a Fidesz hozzájárulását lehetetlen volt hozzá megszerezni.

2007-ben az Eötvös Károly Intézet tárgyalóasztalhoz tudta ültetni a parlamenti pártokat egy általa kidolgozott javaslatcsomaggal. Ezúttal a Fidesz se tehette meg, hogy távol marad, s jó ideig úgy tűnt, kénytelen lesz megállapodni. Ami persze illúziónak bizonyult: végül mondvacsinált kifogásokkal kihátráltak a megállapodásból.

Ekkor történt, hogy Gyurcsány, az MSZP pártelnök-miniszterelnöke megkérte Puch László pártpénztárnokot, tudakolja meg, legyen szíves, mi történt odaát: miért lépett vissza a Fidesz. Puch így referált a történtekről. Fölhívtam Simicskát, föltettem neki a kérdést. Ő visszakérdezett. Miért? Te talán szeretnéd, ha a pártod tisztában lenne azzal, hogy milyen pénzekből működik? Mert mi nem szeretnénk…

Hogy a dolog érthetőbb legyen, nézzük meg Áder János sztoriját. 2007. január 15-én kemény publicisztika jelent meg a Magyar Nemzetben „Schmidt Mária ante portas?” címmel. Simicska lapja egy fiktív szerző leleplező írását közölte egy „Orbán-ellenes szervezkedésről”, Ádert nevezve meg a Fidesszel konkuráló új jobboldali párt lehetséges vezetőjeként. Orbán 2002 után 2006-ban is elvesztette a választásokat, s a pozíciója valóban meggyengült. Schmidt Mária szervezésében csakugyan lezajlott akkoriban néhány zártkörű beszélgetés a jobboldal lehetséges perspektíváiról, s ezek némelyikén jelen volt Áder János is. Akinek a cikk után komolyan számot kellett vetnie sorsával.

Az föl sem merülhetett, hogy az írás Orbán tudta és jóváhagyása nélkül jelent volna meg Simicska lapjában. Áder 2006 tavaszán nem vállalta el újra a frakcióvezetői posztot, Orbán azóta neheztelt rá. A cikk azt jelezte, hogy immár ellenfélnek tekinti. Többeknek beszélt ekkoriban arról, milyen lehetőségei vannak. Menjen el ügyvéd bojtárkodni? Ez keserves jövőt ígért. Vegye föl a kesztyűt s a pártban lépjen föl nyíltan Orbán riválisaként? Áder erős és kiterjedt bázissal rendelkezett a Fideszben. Többször volt kampányfőnök, pártigazgató, az Országos Választmány elnöke; sokan kedvelték, mindenkit ismert személyesen. Talán nem lett volna teljesen esélytelen az akkori Orbánnal szemben. Nem tűnt abszolút elképzelhetetlennek, hogy pártelnökké válasszák őt a Fideszben. Ám Áder tisztában volt vele, hogy a győzelem után gyors vesszőfutás, majd bukás várna reá. Mert másnap: se pénz, se sajtó. A fideszes gépezet finanszírozás híján leáll, kivéve a médiabirodalmat, mely totális háborút indít az új elnök ellen. Az ügy kilátástalan: az Orbán–Simicska tandemmel szemben nincs esély – nélkülük nincs Fidesz. Áder így a „brüsszeli száműzetést” választotta.

Leisztinger Tamás (az akkor még nem a Fidesz érdekkörébe tartozó nagyvállalkozó) annak idején ezt mondta nekem: „Orbán nemcsak vezére, de tulajdonosa is a Fidesznek”. Simicska által, tehetjük hozzá – a régi időkre értve. Amikor kettejük véd- és dacszövetsége a legnehezebb helyzetekben is sziklaszilárd maradt. A Fideszben akadnak, akik úgy vélik, ha Simicska ekkor nem tart ki Orbán mellett, az utóbbi meg is bukhatott volna. Ami talán igaz, de tudnunk kell: Simicskának nem lehetett más opciója, mint hűnek lenni Orbánhoz. Hisz pontosan tudta: a saját törekvéseit csak és kizárólag őáltala érvényesítheti. 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://szurkedominancias.blog.hu/api/trackback/id/tr5011971250

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.