A szürke dominanciás

A társuralkodó – 2.

2016. november 21. 11:27 - Debreczeni József

Fellegi Tamás távozása a Nemzeti Fejlesztési Minisztériumból s az egyértelműen Simicska emberének számító Németh Lászlóné kinevezése 2011 végén félreérthetetlenül jelezte, hogy gazdasági háttérhatalom immár közvetlenül is kiterjesztette a fennhatóságát a gazdasági kormányzatra. Fellegi távozását tisztogatás követte, amiről így adott hírt a sajtó: „Kipaterolták Orbán embereit az NFM-ből”. „Fejvesztési Minisztérium” – terjedt a folyosón a morbid tréfa, és mert az áldozatok nem „komcsik”, hanem fideszesek voltak ez is: „a fülkeforradalom fölfalja saját gyermekeit.”

2011 végén jártunk, Orbán helyzete bizonytalan volt. Az Európai Bizottság a jegybank és a pénzügyi felügyelet összevonása miatt szorongatta, az USA külügyminisztere levelet írt neki, melyben a demokratikus szabadságjogok csorbulását kifogásolta. Tarthatatlannak tűnt a költségvetés, a kormány új tárgyalásokra kényszerült az egyszer már kiutasított IMF-fel: a Matolcsy-féle unortodox gazdaságpolitika eszerint megbukott. A közvélemény-kutatásokban a Fidesz támogatottsága az év során megfeleződött: a Medián, az Ipsos és a Tárki teljes népességben mért átlaga a januári 39-ről decemberre 20 százalékra csökkent. Január másodikán hatalmas ellenzéki tüntetés zajlott az Operaház előtt. Odabent saját Alaptörvényét ünnepelte a rezsim, de Orbánék a hátsó ajtón kényszerültek be-, majd kilopózni.

A már többször hivatkozott Rényi Pál Dániel az év végén alapos értékelést készített a Fideszen belül kiéleződött hatalmi frontvonalakról. Ebben szerepelt az alábbi – egy névtelenséget kérő fideszes korifeustól származó – idézet: „A kormány fontos pozícióinak leosztása alapvetően két emberen áll: Orbán Viktoron és Simicska Lajoson. Szándékaik, érdekeik azonban egyre kevésbé találkoznak. Beosztásából adódóan a személyzeti politika a miniszterelnök kompetenciája, és a kormányfő – hogy ne engedjen át minden pozíciót a fő gazdasági érdekcsoportnak – a lapokat nemcsak a kinevezésre váró káderek elől igyekszik az utolsó pillanatig titkolni, de azok elől is, akikkel szemben maga is szabadságharcra van kárhoztatva. Ebben a küzdelemben a személyzeti politika Orbán legfőbb ütőkártyája.”…

Eközben a miniszterelnökre nem csupán a közvélemény, de a hátország felől is egyre nőtt a nyomás, hogy menessze Matolcsy Györgyöt. Orbán gazdaságpolitikai autonómiáját eddig egyedül a Nemzetgazdasági Minisztérium garantálta; a Pintér vezette BM-en kívül ugyanis ez volt az egyetlen jelentős források elosztása felett diszponáló minisztérium, amelyre a Simicska–Nyerges vezette érdekcsoport eddig nem volt képes nyomást gyakorolni.

A Magyar Nemzet lényegében a kormányalakítás kezdete óta támadta Matolcsyt. Amikor pedig a miniszterelnök – a nagyon is indokoltnak tűnő támadások dömpingje idején a nevetségessé válást kockáztatva – kijelentette, hogy Matolcsytól éppúgy nem hajlandó megválni, ahogy az ember a jobb kezét sem vágatná le, akkor elsősorban nem az ország közvéleményének, hanem kifejezetten Simicska Lajosnak üzent…

Rényi szerint a miniszterelnök legbelső politikai köréhez tartozó embereket is elérték a Simicska-féle polip csápjai: „Orbán az elmúlt másfél év alatt számos kormányzati ember exkluzív bizalmát volt kénytelen feladni: közvetlen környezetéből is mind többen ágyazódtak be a gazdasági érdekszférába. Ma már nem csak az érdekcsoport számára fontos egyéni képviselői indítványok benyújtásában jeleskedő Rogán Antal–Lázár János kettős kötődik szorosan Simicska köreihez. Magas beosztású kormányzati forrásunk megerősítette, hogy egyre több államtitkár áll ’személyes összeköttetésben’ velük, s még a kormányfő szóvivője, Szijjártó Péter is folytat ’meglehetősen kriptaszagú’ megbeszéléseket Simicska Radóc utcai irodájában… A politikai hatalom és a Fidesz gazdasági holdudvaraként ismert pénzügyi hátország viszonya az elmúlt másfél év alatt kiegyensúlyozott volt, de ez most megbillenni látszik.”

A politikai és a gazdasági üzletág dualizmusa – Orbán nyíltszíni és Simicska háttérbeli regnálásával – harmonikusan működött ellenzékben, de konfliktusokat szült és hatalmi vetélkedéshez vezetett kormányzati pozícióban. A kialakult „társuralkodói” státus Simicska számára magától értetődő volt, nem habozott ezt elfoglalni és betölteni. Úgy hitte, neki erre jussa van. Az érdemei okán, a képességei okán, a dolgok (és a saját) természete okán.

„Úgy jártunk a Lajoshoz iránymutatásért és lebaszásért, mintha ő lenne a miniszterelnök, de legalábbis egy társkormányfő” – jellemezte a viszonyokat egy kormány közeli forrás.

Elvileg Orbáné volt a politikai uralom, Simicskáé a gazdasági, de kiderült, hogy ezeket immár nem lehet úgy elkülöníteni, mint az első kormányzás idején. A kettős hatalom – a hatalommegosztás – nem fér össze az autokrácia természetével. Mert Simicska is egyeduralkodóként regnált a maga birodalmában, mélyen behatolva a gazdasági kormányzás területére. A kétféle egyeduralom keresztezte egymást…

Orbán számára ez elfogadhatatlan volt. Előbb-utóbb szembe kellett szállnia a hatalmát csorbító, szuverenitását megkérdőjelező, immár hatalmi riválisként föllépő baráttal. Ám az ellenlépések megtételével egyelőre várnia kellett a megfelelő alkalmakig. Kettejük küzdelme már 2011-ben elkezdődött, de egyelőre csak pozícióharcként. 2014-ig aztán növekvő erővel, illetve tétekben folytatódott tovább, hogy Orbán újabb nagy választási győzelmét követően háborúvá, majd totális háborúvá eszkalálódjon…

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://szurkedominancias.blog.hu/api/trackback/id/tr6611979008

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.