2009 tavaszán a Széll Kálmán Alapítvány összejövetelén tartott előadást Navracsics Tibor, a Fidesz frakcióvezetője. Ekkor már biztos volt, hogy egy év múlva Orbán alakít kormányt, így minden valamire való Fidesz-közeli vállalkozó ott tolongott a telt házas eseményen, hogy demonstrálja elkötelezettségét. Nagy figyelemmel hallgatták a leendő kormányzat egyik kulcsemberének szavait, Navracsics pedig valóban az új kormányzás alapelveiről beszélt. Ennek során kijelentette: véget kell vetni a „Puch-, illetve Simicska-kormányok” időszakának, mert „egy nemzeti kormány gazdaságpolitikája nem szólhat részérdekek kiszolgálásáról”.
Simicska számára persze érdektelenek voltak az efféle összejövetelek, de a szóban forgó esten készült hangfelvételt – annak őrá vonatkozó részletét – valakik helyénvalónak tartották elküldeni neki. Miután azt meghallgatta, felhívta Navracsicsot. Üvöltözött vele a telefonba és a maga ordenáré stílusában keresetlen szavakkal igazította helyre a szerinte totálisan eltévedt frakcióvezetőt (a majdani miniszterelnök-helyettest). Navracsics és Simicska között ekkor szakadt meg végleg a beszélő viszony.
Föl kell tennünk a kérdést: Navracsics Tibor vajon komolyan hitte, amit Simicska Lajosról mondott? Hogy 2010-től vége lesz az ő idejének? Ennyire nem volt tisztában a Fidesz működésével, e működés lényegével?
2010 tavaszán, a kétharmados győzelem után Orbán és Simicska hosszú heteket töltöttek együtt Felcsúton. Rényi Pál Dániel szerint azért, hogy „közösen véglegesítsék a miniszterek listáját és eldöntsék, a kormánypárti képviselők közül ki viszi a fontosabb szerepeket”. Simicska volt tehát a leendő kormányfő partnere az új rezsim megtervezésében és megalkotásában. Orbán tudta: nélküle – az ő gazdasági hátországa és médiabirodalma nélkül – nem lett volna képes újra felkapaszkodni a hatalom csúcsára. Egyrészt tehát érezte, hogy törlesztenivalója van: „a Lajost ki kell fizetni” – mondta többször szűk körben. Másrészt tudta, hogy a hatalom megtartását biztosító új gazdasági és politikai szisztéma kiépítése és beüzemelése nem nélkülözheti Simicska fantasztikus agyát, fölhalmozott tudását, célratörő energiáját, továbbá intézményi és személyi networkjét. A régóta vitt közös vállalkozás egylényegű kettős céljából – a hatalom- és pénzszerzésből – is következett egyfajta duális berendezkedés. Így volt ez már első regnálásuk idején, 1998 és 2002 között is. Ám miután akkor kiderült, hogy Simicska nem bírja a közszerepléssel járó éles reflektorfényt, Orbán ezt a dualizmust az ő hatalmának és Simicska befolyásának a kettősségében gondolta el. Ahol a régi cimbora szürke eminenciásként töltheti be a maga kulcsszerepét.
A dolgok, mint majd látni fogjuk, nem egészen így alakultak, de erről később…
Hogy Orbán és Simicska korántsem ott akarták folytatni, ahol 2002-ben abba kellett hagyniuk, az gyorsan kiderült. A legfontosabb különbség az volt, hogy immár nem elégedtek meg a közjavak lehető legnagyobb mértékű kisajátításával, vagyonszerző törekvéseiket kiterjesztették a magánjavak területére is. Az Orbán által prezentált meghökkentő forradalmi és nemzeti pátosz a korlátlan hatalomépítést és a határtalan anyagi haszonszerzést volt hivatva legitimálni. A leendő kormányfő már a választási győzelem percében világossá tette ezt: „Nem egyszerűen arról van szó, hogy… megtörtént a hatodik szabad választás. Sokkal nagyobb dolog történt Magyarországon. Ma forradalom történt a szavazófülkékben… olyan nagy horderejű változást tudunk véghezvinni, amelyet régen csak a forradalmak nyújthattak egy országnak…
És a korlátlan politikai lehetőségek birtokában csakugyan új korszak vette kezdetét. Eddig pártjuk gazdasági erejének és saját vagyonuknak a gyarapítása lebegett a szemük előtt a parlamentáris kormányzás keretei között; mostantól más léptékben gondolkodtak. Immár nem az újabb választások megnyeréséhez akartak további anyagi erőt biztosítani, hanem meg akarták változtatni a politikai, a gazdasági és a társadalmi status quot. Egyszer s mindenkorra: választásokon túl és választásoktól függetlenül.
Ezért latolgatta Orbán Simicskával – és nem mással – hosszú heteken át Felcsúton a kínálkozó lehetőségeket, a célokat és az azok eléréséhez szükséges eszközöket, utóbbiak közt a személyi feltételeket is. Jóval többről volt itt szó, mint a győzelem kivívásához nagy segítséget nyújtó régi cimborának tett gesztusról, holmi baráti „tartozás” kiegyenlítéséről. A leendő kormányfő bizonyára sokakkal tárgyalt, beszélt, egyeztetett ezekben a hetekben. De a „főtárgyaló” Simicska Lajos volt, amit irányadónak kell tekintenünk a kiépülő Orbán-rezsim megítélése során. A leendő miniszterelnök azért nem Navracsics Tibor leendő miniszterelnök-helyettessel tárgyalt a terveiről, mert a Fidesz nevű szervezett vállalkozás hatalomszerzésének alapvető célja nem az ország lehető legjobb kormányzása, hanem az ország erőforrásainak lehető legnagyobb mértékű kisajátítása volt. E cél érdekében pedig a párt politikai üzletága vezetőjének a párt gazdasági üzletága vezetőjével kellett egyeztetnie. Hogy közösen konstruálják meg azt a hatalmi berendezkedést, amelyet külső használatra (nem kevés cinizmussal) a „Nemzeti Együttműködés Rendszerének” neveztek el.
